Velem van a baj, vagy ez a világ fordult ki magából?
Annyira félünk
szeretni, annyira félünk önmagunk lenni, hogy egy láthatatlan falat húzunk
magunk köré, amit szinte lehetetlen megmászni. Hiszen már van egy (pár) rossz
tapasztalatunk a magunkkal cipelt csomagunkban, a szívünket is megsebezték, lehet,
hogy szilánkosra is tört, és bár összeragasztottuk a darabkáit, a repedéseket
nem tudjuk mivel eltüntetni.
Kinek kéne
egy csorba kancsó? Egy olyan holmi, amit egyszer már ért baj, és ez látszik is
rajta?
Ha nem szégyelled
a múltad, ha büszke vagy arra, hogy honnan és miből álltál fel nagyképű vagy, és
„minek házalsz a bajaiddal, mindenkinek van”.
Ha több
időre van szükséged, hogy megnyílj másoknak, akkor jöhet a „minek húzod mások
agyát”, mire talán elhatározod magad, és úgy döntesz adsz egy esélyt. Nem, nem
a másik félnek.
Magadnak.
Magadnak adsz egy esélyt, hogy talán ki tudod tárni annyira a lelked, amitől a láthatatlan
falaid leomlanak- talán még azelőtt, hogy akárki észre venné.
De sajnos az
élet nem ilyen előre megírt forgatókönyvek alapján zajlik. Egyre jobban félünk
önmagunkat adni, mert mivel emberből vagyunk, nem vagyunk tökéletesek- a hibás,
a selejt meg senkinek nem kell. Ezért sokszor magunk is egy torz tükörképnek
motyogjuk reggel elindulás előtt, hogy „yass kvín”, mert annyira szeretnénk azt
sugározni, azt mutatni, hogy minden rendben van, hogy minden tökéletes, hogy sokszor már mi
magunk is elhisszük.
Ha körbenézek,
csupa meggyötört arc néz vissza rám, kamu instamosolyok mögé rejtett szomorú
tekintetek, a magánytól szinte ordító, szeretetre éhes lelkek.
Azért, mert
a csalódások és a padlóra küldő pofonok a felnőtté válás és a nagybetűs élet
részei, azért, mert mindenki átesik ezen, miért kéne úgy tennünk, mintha minden
rendben lenne? Miért érezzük rengetegen azt, hogy a saját problémánk semmi a többiekéhez
képest, és már szinte a szégyenkezés határán táncolva próbálunk meg őszintén
odafigyelni a másikra és a támaszaként odahajolni a sírástól lecsukló feje alá,
hogy inkább a vállunkon adja ki magából a bánatát, miközben belül üvöltünk, hogy "vegyetek már észre".
Nem attól
vagyunk rossz emberek, vagy rossz barátok, ha megosztjuk az arra érdemesekkel a
saját problémáinkat. Legyenek akármilyen elenyészőek is.
Attól
vagyunk rossz emberek, ha ezzel a belénk vetett bizalommal visszaélünk. Felér egy pár pofonnal, ha épp hátba szúrással nem is.
De pont
ezek a pofonok azok, amik lehet, hogy nem piroslanak még órákig az arcunkon, de
a szívünkben hosszú hónapokig, akár évekig is eltart, mire beforr a seb. Pont ezek a pofonok azok, amik mérettől függetlenül, de mindig raknak egy plusz téglát a láthatatlan kis falunkra.
Egyre jobban
félünk bízni. Megbízni. Szeretni.
Velem van a
baj, vagy ez a világ fordult ki magából?
