Hiszek a
karmában. Hiszek abban, hogy mindenki pontosan azt kapja az élettől, amit
megérdemel. Hiszek abban, hogy igenis a tetteink határoznak meg minket, a
tetteink által ismerhetnek meg mások és vonhatnak le következtetést rólunk.
A képlet
egyszerű, legalább is annak kéne lennie. Ha rosszat teszel mással, te magad is
pórul jársz. Ha fájdalmat okozol másnak, neked is fájni fog. Ha mosolyt csalsz
valaki arcára, téged is boldoggá fog tenni valaki. Lehet, hogy az élet nem
ugyan azon területén találkozunk viszont a karma pozitív vagy negatív arcával,
ahol elköszöntünk tőle (esetleg ahol éppen nem vettük komolyan). Lehet, hogy
nem azonnal, az első lehetőségnél fogja megmutatni vicsorogó hatalmát, hanem
majd akkor, amikor a legsebezhetőbbek vagyunk.
Elkövetünk valamit,
amit akkor és ott jó döntésnek tartunk, ami mögé éveken keresztül feltett
kezekkel menekülünk, hogy „de hát én csak azt tettem, amit jónak éreztem”, mert
tényleg, őszintén hiszünk abban, hogy akkor és ott a legmegfelelőbb döntés ez volt
akkor is ha ehhez kegyetlenül szívtelennek állítottuk be magunkat. De mint
ahogy az élet minden területén változunk, úgy a korábban helyesnek hitt úton is
ráeszmélhet az ember, hogy rettentően el van tévedve. Hogy még vissza tud fordulni,
meg tudja menteni saját magát a széteséstől, de maga körül szétnézve csak azt
látja, hogy mekkora pusztítást végzett. Hogy mennyi mindent dobott el magától
csak azért, mert úgy tartotta jónak.
És aztán rádöbbenünk,
hogy az a bizonyos „jó” a lehető legrosszabb döntésünk volt. Amivel nem csak
saját magunkat térítettük a téves útra, hanem a közelünkben lévőknek is csalódást
okoztunk. Nem az egyszerű megbántásról beszélek, hanem amikor az ember annyira
elvakult, hogy önmagát is elveszíti, akkor azoknak, akik számára fontosak
vagyunk, miért kéne kitartaniuk mellettünk?
Persze nem
ilyen „egyszerű” a dolog, nem fekete-fehér, és mivel mindannyiunk életében vannak
válaszutak, megesik, hogy először
rosszul döntünk. A kérdés az, hogy ha visszafordulunk, áll-e még valaki a
korábbi kereszteződésnél? Vár-e ránk valaki?
Nem, sajnos nem
elég éjszaka álmatlanul forgolódni az ágyban, miközben a gondolataink
folyamatosan azon járnak, vajon mi lett volna ha. Mert feltételezésekben
nem lehet élni. Belebolondul az ember.
Megbánni a
tetteinket, belátni, hogy igenis hibáztunk az egyik legnehezebb feladat az életben,
mert azt kell feladnunk ezért cserébe, ami sokszor az egész döntésünket meghatározta.
A büszkeséget. Ha képes vagy őszintén feladni a büszkeséged, akkor képes vagy
megbocsátani saját magadnak.
De másnak
megbocsátani legalább ennyire lélek-próbáló, és hatalmas bizalom kell
hozzá. Bíznunk kell önmagunkban, hogy jól döntünk, ha megbocsátunk. Bíznunk
kell a saját ítélőképességünkben és abban, hogy tanult a hibájából.
Bár a karma
úgyis végzi a dolgát, mi alakítjuk a saját életünket. Nem gyengeség néha
félreállni, néha nem megszólalni, néha szégyellni a múltbéli viselkedésünket.
Nem. Ezek tesznek
minket emberré. És ez az, amit soha nem szabad feladnunk senkiért és semmiért.
Az
emberségünket.
