Egy évvel ezelőtt
ugyan így leültem az ágyamra, és megpróbáltam kiadni a bennem kavargó
gondolatokat, hátha a sorok között valaki felfedezi a rejtett kis üzenetem, és
nyújtja majd a kezét, hogy kihúzzon a gödörből, ahova estem.
Egy évvel
ezelőtt nem gondoltam volna, hogy az a valaki én leszek. Hogy rajtam
kívül senki fogja tudni megoldani a problémáimat, senki nem fogja tudni
támogatni azt a lányt, aki önmagát is képtelen.
Bizonytalanság.
Remény. Várakozás. Játék.
Az egész élet
egy baromi összetett társasjáték. Egy istenverte monopoly, ahol nem kamupénz és
műanyag házak a tét, hanem az emberek lelke. Az érzéseinket adjuk egymás
kezébe, másokéval üzletelünk a sajátunk helyett, mert félünk igazán megnyílni
másoknak. Egymásnak. A világnak.
Mert ha
egyszer összetörik az embert, nem az az igazán nagy bátorság, hogy újra bízzunk
valakiben. Újra megbízni önmagunkban, na az a feladat.
Elhinni,
hogy az emberek össze vannak téve, de nem mindenki passzol ahhoz, akihez
szeretné, tényleg nehéz. Görcsösen, néha már megszállottan keresni a hozzánk
passzoló másikat sem normális. Legalább is ezt mondják. De hát mind úgy
vagyunk kalibrálva, hogy ne adjuk fel még a sokadik kör után se, mennünk kell
előre és tovább kell keresnünk. Most akkor az a normális, az elvárt és
teljesíteni való követelmény, hogy menjünk szembe saját magunkkal? Azzal, ami
bennünk van?
Az ember
élete végéig tanul a baklövéseiből, fejlődik általuk, igyekszik a következőnél
már nem elkövetni ugyan azokat az általában jellemből fakadó hibákat, de
valamin úgyis kisiklik az a bizonyos vonat.
Valami úgyis
közbe fog jönni. Ha valami most jó, el fog romlani. Mert el kell romlania,
hiszen ez a normális.
Nem elég a bennünk
lévő alap szorongás, a társadalom (család? barátok? közösségi média?) még egy
lapáttal rátesz a már így is mázsás súlyként a gyomrunkban feszülő problémákra.
Ezeket soha
nem fogjuk tudni teljesen kizárni, de azért tehetünk, hogy ne kússzanak be
minden gondolatunkba, tönkretéve ezzel egy még el sem kezdődött ismertséget.
Minden
probléma forrása a nyakunkon csücsülő kis kobakunk, a nehezítő tényező pedig a mellkasunkban
bújt el sunyi módon. És az egyetlen módja annak, hogy rendezzük a bennünk
kavargó kételyt, ha őszinték vagyunk.
Legelőször
saját magunkkal. Ha elfogadjuk, hogy igen, ez vagyok én, ezt dobta a gép.
Ebből kell kihozni a legjobbat.
Aztán szépen
sorban jönnek a többiek. Akiknek egy icipicit is füllentettünk azért, mert
magunknak is képtelenek voltunk bevallani, hogy mennyire féltékenyek vagyunk.
Senki nem
lehet felelős, hibás meg annyira sem azért, mert az ő gépe mást dobott.
Nem lehet
mindenki nyertes, de vesztesekké is csak akkor válunk, ha hagyjuk, hogy mi
legyünk a játék szereplői. Ha mi vagyunk a monopolyban a gyűszű, meg a kutya, meg
az esernyő, meg az összes teljesen random, és oda nem illő figura.
Egy életünk
van, játsszuk mi a játékot. De csak a sajátunkat. Abban nem lehetünk vesztesek.
