about the world

 Velem van a baj, vagy ez a világ fordult ki magából?

Annyira félünk szeretni, annyira félünk önmagunk lenni, hogy egy láthatatlan falat húzunk magunk köré, amit szinte lehetetlen megmászni. Hiszen már van egy (pár) rossz tapasztalatunk a magunkkal cipelt csomagunkban, a szívünket is megsebezték, lehet, hogy szilánkosra is tört, és bár összeragasztottuk a darabkáit, a repedéseket nem tudjuk mivel eltüntetni.

Kinek kéne egy csorba kancsó? Egy olyan holmi, amit egyszer már ért baj, és ez látszik is rajta?

Ha nem szégyelled a múltad, ha büszke vagy arra, hogy honnan és miből álltál fel nagyképű vagy, és „minek házalsz a bajaiddal, mindenkinek van”.

Ha több időre van szükséged, hogy megnyílj másoknak, akkor jöhet a „minek húzod mások agyát”, mire talán elhatározod magad, és úgy döntesz adsz egy esélyt. Nem, nem a másik félnek.

Magadnak. Magadnak adsz egy esélyt, hogy talán ki tudod tárni annyira a lelked, amitől a láthatatlan falaid leomlanak- talán még azelőtt, hogy akárki észre venné.

De sajnos az élet nem ilyen előre megírt forgatókönyvek alapján zajlik. Egyre jobban félünk önmagunkat adni, mert mivel emberből vagyunk, nem vagyunk tökéletesek- a hibás, a selejt meg senkinek nem kell. Ezért sokszor magunk is egy torz tükörképnek motyogjuk reggel elindulás előtt, hogy „yass kvín”, mert annyira szeretnénk azt sugározni, azt mutatni, hogy minden rendben van, hogy minden tökéletes, hogy sokszor már mi magunk is elhisszük.

Ha körbenézek, csupa meggyötört arc néz vissza rám, kamu instamosolyok mögé rejtett szomorú tekintetek, a magánytól szinte ordító, szeretetre éhes lelkek.

Azért, mert a csalódások és a padlóra küldő pofonok a felnőtté válás és a nagybetűs élet részei, azért, mert mindenki átesik ezen, miért kéne úgy tennünk, mintha minden rendben lenne? Miért érezzük rengetegen azt, hogy a saját problémánk semmi a többiekéhez képest, és már szinte a szégyenkezés határán táncolva próbálunk meg őszintén odafigyelni a másikra és a támaszaként odahajolni a sírástól lecsukló feje alá, hogy inkább a vállunkon adja ki magából a bánatát, miközben belül üvöltünk, hogy "vegyetek már észre".

Nem attól vagyunk rossz emberek, vagy rossz barátok, ha megosztjuk az arra érdemesekkel a saját problémáinkat. Legyenek akármilyen elenyészőek is.

Attól vagyunk rossz emberek, ha ezzel a belénk vetett bizalommal visszaélünk. Felér egy pár pofonnal, ha épp hátba szúrással nem is.

De pont ezek a pofonok azok, amik lehet, hogy nem piroslanak még órákig az arcunkon, de a szívünkben hosszú hónapokig, akár évekig is eltart, mire beforr a seb. Pont ezek a pofonok azok, amik mérettől függetlenül, de mindig raknak egy plusz téglát a láthatatlan kis falunkra.

Egyre jobban félünk bízni. Megbízni. Szeretni.

Velem van a baj, vagy ez a világ fordult ki magából?