Az a baj a bizalommal, hogy bár láthatatlan és megfoghatatlan, mégis az egyik legtörékenyebb kis valami az életünkben, amit ha egyszer leejtünk, ami ha egyszer megsérül, rengeteg idő és munka újra összerakni. Már ha egyáltalán sikerül.
Amikor bizalomról beszélünk, szinte kivétel nélkül emberre gondolunk, akibe feltétel nélkül vetettük a lelkünk egy darabját, tálcán kínálva magunkat, a titkainkat, a legmélyebb gondolatainkat, vállalva a kockázatot, hogy ha a másik fél nem becsüli eléggé és leejti, összetöri mindezt. Mindent. Minket.
Miért teszünk fel
egy lapra mindent, miért nem számít a fájdalom, mint rizikófaktor, amikor
valaki új lép az életünkbe? Az évek sebeit és repedésit nézve, melyek örök
emléket és nyomot hagytak rajta, miért adjuk a másik kezébe a kis törékeny
szívünket, miért nem tanulunk a hibáinkból, hogy az emberek igenis jönnek-mennek,
és csak saját magunkat verjük át, saját magunkat bántjuk, ha azt feltételezzük
valakiről, hogy Ő más és több, és talán nem fog bántani. Hogy talán nem fog
fájdalmat okozni. Elég, ha csak egy icipicivel optimistábban és naivabban
nézünk rá, mert bár el sem akarjuk hinni, mégis annyira örülünk hogy velünk is
megtörténik, hogy idealizáljuk az egész helyzetet, az egész embert, rögtön
bizalmat szavazunk neki, holott azt ki kell érdemelni. Ki kéne érdemelni.
De ha
bizalmatlanok vagyunk, az ijesztő.
Ha
megnyílunk, az ijesztő.
Egy idő
után, amikor megesküszünk, hogy nem, soha többet nem engedjük másnak, hogy
játsszon a bizalmunkkal, amikor fogadalmat teszünk, hogy ezt a néha túl
őszinte, túl heves, de mégis reményekkel teli énünket nem mutatjuk másnak, akkor
jön igazán a feketeleves. Mert amikor egy ember, aki korábban bízott, már nem
teszi, akkor nem csak a másokba vetett hitét vesztette el.
Saját magára
sem tud úgy nézni már. Mi oka lenne bíznia magában, ha korábban mindig az
intuícióira, a megérzéseire, a belső hangjára hallgatott, és kivétel nélkül, 10/10,
mindig az lett a vége, hogy bántották. Hogy nem kellett nekik a bizalom. Nem kellett
nekik.
Nem kellett.
Nem.
Igen,
pokolian fáj, amikor a sokadig találkozás után a fallal magunkra erőltetjük azt
a tipikus műanyag szagú mosolyt, amit bár mindenki már méterekről kiszagol,
mégsem kérdeznek rá, hogy „amúgy jól vagy?”, mert egyértelmű a válasz.
Pokolian fáj
feldolgozni az újabb nemet, pokolian fáj újra nekiveselkedni az egésznek, vagy
éppen nem, csak hagyni magunkat sodródni az árral, és pokolian fáj újra
megbízni először magunkban, aztán másokban, hogy kezdődhessen elölről az egész
tortúra, aminek nem látni hol és milyen a vége, de bízunk, nem is, hiszünk
ebben az egészben annyira, hogy ismét kockáztassunk.
Talán
valakiért megéri.
Önmagunkért
mindig megéri.
