about new chapters

Egy évvel ezelőtt ugyan így leültem az ágyamra, és megpróbáltam kiadni a bennem kavargó gondolatokat, hátha a sorok között valaki felfedezi a rejtett kis üzenetem, és nyújtja majd a kezét, hogy kihúzzon a gödörből, ahova estem.

Egy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy az a valaki én leszek. Hogy rajtam kívül senki fogja tudni megoldani a problémáimat, senki nem fogja tudni támogatni azt a lányt, aki önmagát is képtelen.

Bizonytalanság. Remény. Várakozás. Játék.

Az egész élet egy baromi összetett társasjáték. Egy istenverte monopoly, ahol nem kamupénz és műanyag házak a tét, hanem az emberek lelke. Az érzéseinket adjuk egymás kezébe, másokéval üzletelünk a sajátunk helyett, mert félünk igazán megnyílni másoknak. Egymásnak. A világnak.

Mert ha egyszer összetörik az embert, nem az az igazán nagy bátorság, hogy újra bízzunk valakiben. Újra megbízni önmagunkban, na az a feladat.

Elhinni, hogy az emberek össze vannak téve, de nem mindenki passzol ahhoz, akihez szeretné, tényleg nehéz. Görcsösen, néha már megszállottan keresni a hozzánk passzoló másikat sem normális. Legalább is ezt mondják. De hát mind úgy vagyunk kalibrálva, hogy ne adjuk fel még a sokadik kör után se, mennünk kell előre és tovább kell keresnünk. Most akkor az a normális, az elvárt és teljesíteni való követelmény, hogy menjünk szembe saját magunkkal? Azzal, ami bennünk van?

Az ember élete végéig tanul a baklövéseiből, fejlődik általuk, igyekszik a következőnél már nem elkövetni ugyan azokat az általában jellemből fakadó hibákat, de valamin úgyis kisiklik az a bizonyos vonat.

Valami úgyis közbe fog jönni. Ha valami most jó, el fog romlani. Mert el kell romlania, hiszen ez a normális.

Nem elég a bennünk lévő alap szorongás, a társadalom (család? barátok? közösségi média?) még egy lapáttal rátesz a már így is mázsás súlyként a gyomrunkban feszülő problémákra.

Ezeket soha nem fogjuk tudni teljesen kizárni, de azért tehetünk, hogy ne kússzanak be minden gondolatunkba, tönkretéve ezzel egy még el sem kezdődött ismertséget.

Minden probléma forrása a nyakunkon csücsülő kis kobakunk, a nehezítő tényező pedig a mellkasunkban bújt el sunyi módon. És az egyetlen módja annak, hogy rendezzük a bennünk kavargó kételyt, ha őszinték vagyunk.

Legelőször saját magunkkal. Ha elfogadjuk, hogy igen, ez vagyok én, ezt dobta a gép. Ebből kell kihozni a legjobbat.

Aztán szépen sorban jönnek a többiek. Akiknek egy icipicit is füllentettünk azért, mert magunknak is képtelenek voltunk bevallani, hogy mennyire féltékenyek vagyunk.

Senki nem lehet felelős, hibás meg annyira sem azért, mert az ő gépe mást dobott.

Nem lehet mindenki nyertes, de vesztesekké is csak akkor válunk, ha hagyjuk, hogy mi legyünk a játék szereplői. Ha mi vagyunk a monopolyban a gyűszű, meg a kutya, meg az esernyő, meg az összes teljesen random, és oda nem illő figura.

Egy életünk van, játsszuk mi a játékot. De csak a sajátunkat. Abban nem lehetünk vesztesek.