about trust

 Az a baj a bizalommal, hogy bár láthatatlan és megfoghatatlan, mégis az egyik legtörékenyebb kis valami az életünkben, amit ha egyszer leejtünk, ami ha egyszer megsérül, rengeteg idő és munka újra összerakni. Már ha egyáltalán sikerül.

Amikor bizalomról beszélünk, szinte kivétel nélkül emberre gondolunk, akibe feltétel nélkül vetettük a lelkünk egy darabját, tálcán kínálva magunkat, a titkainkat, a legmélyebb gondolatainkat, vállalva a kockázatot, hogy ha a másik fél nem becsüli eléggé és leejti, összetöri mindezt. Mindent. Minket. 

Miért teszünk fel egy lapra mindent, miért nem számít a fájdalom, mint rizikófaktor, amikor valaki új lép az életünkbe? Az évek sebeit és repedésit nézve, melyek örök emléket és nyomot hagytak rajta, miért adjuk a másik kezébe a kis törékeny szívünket, miért nem tanulunk a hibáinkból, hogy az emberek igenis jönnek-mennek, és csak saját magunkat verjük át, saját magunkat bántjuk, ha azt feltételezzük valakiről, hogy Ő más és több, és talán nem fog bántani. Hogy talán nem fog fájdalmat okozni. Elég, ha csak egy icipicivel optimistábban és naivabban nézünk rá, mert bár el sem akarjuk hinni, mégis annyira örülünk hogy velünk is megtörténik, hogy idealizáljuk az egész helyzetet, az egész embert, rögtön bizalmat szavazunk neki, holott azt ki kell érdemelni. Ki kéne érdemelni.

De ha bizalmatlanok vagyunk, az ijesztő.

Ha megnyílunk, az ijesztő.

Egy idő után, amikor megesküszünk, hogy nem, soha többet nem engedjük másnak, hogy játsszon a bizalmunkkal, amikor fogadalmat teszünk, hogy ezt a néha túl őszinte, túl heves, de mégis reményekkel teli énünket nem mutatjuk másnak, akkor jön igazán a feketeleves. Mert amikor egy ember, aki korábban bízott, már nem teszi, akkor nem csak a másokba vetett hitét vesztette el.

Saját magára sem tud úgy nézni már. Mi oka lenne bíznia magában, ha korábban mindig az intuícióira, a megérzéseire, a belső hangjára hallgatott, és kivétel nélkül, 10/10, mindig az lett a vége, hogy bántották. Hogy nem kellett nekik a bizalom. Nem kellett nekik.

Nem kellett.

Nem.

Igen, pokolian fáj, amikor a sokadig találkozás után a fallal magunkra erőltetjük azt a tipikus műanyag szagú mosolyt, amit bár mindenki már méterekről kiszagol, mégsem kérdeznek rá, hogy „amúgy jól vagy?”, mert egyértelmű a válasz.

Pokolian fáj feldolgozni az újabb nemet, pokolian fáj újra nekiveselkedni az egésznek, vagy éppen nem, csak hagyni magunkat sodródni az árral, és pokolian fáj újra megbízni először magunkban, aztán másokban, hogy kezdődhessen elölről az egész tortúra, aminek nem látni hol és milyen a vége, de bízunk, nem is, hiszünk ebben az egészben annyira, hogy ismét kockáztassunk.

Talán valakiért megéri.

Önmagunkért mindig megéri.

about the world

 Velem van a baj, vagy ez a világ fordult ki magából?

Annyira félünk szeretni, annyira félünk önmagunk lenni, hogy egy láthatatlan falat húzunk magunk köré, amit szinte lehetetlen megmászni. Hiszen már van egy (pár) rossz tapasztalatunk a magunkkal cipelt csomagunkban, a szívünket is megsebezték, lehet, hogy szilánkosra is tört, és bár összeragasztottuk a darabkáit, a repedéseket nem tudjuk mivel eltüntetni.

Kinek kéne egy csorba kancsó? Egy olyan holmi, amit egyszer már ért baj, és ez látszik is rajta?

Ha nem szégyelled a múltad, ha büszke vagy arra, hogy honnan és miből álltál fel nagyképű vagy, és „minek házalsz a bajaiddal, mindenkinek van”.

Ha több időre van szükséged, hogy megnyílj másoknak, akkor jöhet a „minek húzod mások agyát”, mire talán elhatározod magad, és úgy döntesz adsz egy esélyt. Nem, nem a másik félnek.

Magadnak. Magadnak adsz egy esélyt, hogy talán ki tudod tárni annyira a lelked, amitől a láthatatlan falaid leomlanak- talán még azelőtt, hogy akárki észre venné.

De sajnos az élet nem ilyen előre megírt forgatókönyvek alapján zajlik. Egyre jobban félünk önmagunkat adni, mert mivel emberből vagyunk, nem vagyunk tökéletesek- a hibás, a selejt meg senkinek nem kell. Ezért sokszor magunk is egy torz tükörképnek motyogjuk reggel elindulás előtt, hogy „yass kvín”, mert annyira szeretnénk azt sugározni, azt mutatni, hogy minden rendben van, hogy minden tökéletes, hogy sokszor már mi magunk is elhisszük.

Ha körbenézek, csupa meggyötört arc néz vissza rám, kamu instamosolyok mögé rejtett szomorú tekintetek, a magánytól szinte ordító, szeretetre éhes lelkek.

Azért, mert a csalódások és a padlóra küldő pofonok a felnőtté válás és a nagybetűs élet részei, azért, mert mindenki átesik ezen, miért kéne úgy tennünk, mintha minden rendben lenne? Miért érezzük rengetegen azt, hogy a saját problémánk semmi a többiekéhez képest, és már szinte a szégyenkezés határán táncolva próbálunk meg őszintén odafigyelni a másikra és a támaszaként odahajolni a sírástól lecsukló feje alá, hogy inkább a vállunkon adja ki magából a bánatát, miközben belül üvöltünk, hogy "vegyetek már észre".

Nem attól vagyunk rossz emberek, vagy rossz barátok, ha megosztjuk az arra érdemesekkel a saját problémáinkat. Legyenek akármilyen elenyészőek is.

Attól vagyunk rossz emberek, ha ezzel a belénk vetett bizalommal visszaélünk. Felér egy pár pofonnal, ha épp hátba szúrással nem is.

De pont ezek a pofonok azok, amik lehet, hogy nem piroslanak még órákig az arcunkon, de a szívünkben hosszú hónapokig, akár évekig is eltart, mire beforr a seb. Pont ezek a pofonok azok, amik mérettől függetlenül, de mindig raknak egy plusz téglát a láthatatlan kis falunkra.

Egyre jobban félünk bízni. Megbízni. Szeretni.

Velem van a baj, vagy ez a világ fordult ki magából?

about forgiveness

Hiszek a karmában. Hiszek abban, hogy mindenki pontosan azt kapja az élettől, amit megérdemel. Hiszek abban, hogy igenis a tetteink határoznak meg minket, a tetteink által ismerhetnek meg mások és vonhatnak le következtetést rólunk.

A képlet egyszerű, legalább is annak kéne lennie. Ha rosszat teszel mással, te magad is pórul jársz. Ha fájdalmat okozol másnak, neked is fájni fog. Ha mosolyt csalsz valaki arcára, téged is boldoggá fog tenni valaki. Lehet, hogy az élet nem ugyan azon területén találkozunk viszont a karma pozitív vagy negatív arcával, ahol elköszöntünk tőle (esetleg ahol éppen nem vettük komolyan). Lehet, hogy nem azonnal, az első lehetőségnél fogja megmutatni vicsorogó hatalmát, hanem majd akkor, amikor a legsebezhetőbbek vagyunk. 

Elkövetünk valamit, amit akkor és ott jó döntésnek tartunk, ami mögé éveken keresztül feltett kezekkel menekülünk, hogy „de hát én csak azt tettem, amit jónak éreztem”, mert tényleg, őszintén hiszünk abban, hogy akkor és ott a legmegfelelőbb döntés ez volt akkor is ha ehhez kegyetlenül szívtelennek állítottuk be magunkat. De mint ahogy az élet minden területén változunk, úgy a korábban helyesnek hitt úton is ráeszmélhet az ember, hogy rettentően el van tévedve. Hogy még vissza tud fordulni, meg tudja menteni saját magát a széteséstől, de maga körül szétnézve csak azt látja, hogy mekkora pusztítást végzett. Hogy mennyi mindent dobott el magától csak azért, mert úgy tartotta jónak.  

És aztán rádöbbenünk, hogy az a bizonyos „jó” a lehető legrosszabb döntésünk volt. Amivel nem csak saját magunkat térítettük a téves útra, hanem a közelünkben lévőknek is csalódást okoztunk. Nem az egyszerű megbántásról beszélek, hanem amikor az ember annyira elvakult, hogy önmagát is elveszíti, akkor azoknak, akik számára fontosak vagyunk, miért kéne kitartaniuk mellettünk?

Persze nem ilyen „egyszerű” a dolog, nem fekete-fehér, és mivel mindannyiunk életében vannak válaszutak,  megesik, hogy először rosszul döntünk. A kérdés az, hogy ha visszafordulunk, áll-e még valaki a korábbi kereszteződésnél? Vár-e ránk valaki?

Nem, sajnos nem elég éjszaka álmatlanul forgolódni az ágyban, miközben a gondolataink folyamatosan azon járnak, vajon mi lett volna ha. Mert feltételezésekben nem lehet élni. Belebolondul az ember.

Megbánni a tetteinket, belátni, hogy igenis hibáztunk az egyik legnehezebb feladat az életben, mert azt kell feladnunk ezért cserébe, ami sokszor az egész döntésünket meghatározta. A büszkeséget. Ha képes vagy őszintén feladni a büszkeséged, akkor képes vagy megbocsátani saját magadnak.

De másnak megbocsátani legalább ennyire lélek-próbáló, és hatalmas bizalom kell hozzá. Bíznunk kell önmagunkban, hogy jól döntünk, ha megbocsátunk. Bíznunk kell a saját ítélőképességünkben és abban, hogy tanult a hibájából.

Bár a karma úgyis végzi a dolgát, mi alakítjuk a saját életünket. Nem gyengeség néha félreállni, néha nem megszólalni, néha szégyellni a múltbéli viselkedésünket.

Nem. Ezek tesznek minket emberré. És ez az, amit soha nem szabad feladnunk senkiért és semmiért.

Az emberségünket.

about new chapters

Egy évvel ezelőtt ugyan így leültem az ágyamra, és megpróbáltam kiadni a bennem kavargó gondolatokat, hátha a sorok között valaki felfedezi a rejtett kis üzenetem, és nyújtja majd a kezét, hogy kihúzzon a gödörből, ahova estem.

Egy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy az a valaki én leszek. Hogy rajtam kívül senki fogja tudni megoldani a problémáimat, senki nem fogja tudni támogatni azt a lányt, aki önmagát is képtelen.

Bizonytalanság. Remény. Várakozás. Játék.

Az egész élet egy baromi összetett társasjáték. Egy istenverte monopoly, ahol nem kamupénz és műanyag házak a tét, hanem az emberek lelke. Az érzéseinket adjuk egymás kezébe, másokéval üzletelünk a sajátunk helyett, mert félünk igazán megnyílni másoknak. Egymásnak. A világnak.

Mert ha egyszer összetörik az embert, nem az az igazán nagy bátorság, hogy újra bízzunk valakiben. Újra megbízni önmagunkban, na az a feladat.

Elhinni, hogy az emberek össze vannak téve, de nem mindenki passzol ahhoz, akihez szeretné, tényleg nehéz. Görcsösen, néha már megszállottan keresni a hozzánk passzoló másikat sem normális. Legalább is ezt mondják. De hát mind úgy vagyunk kalibrálva, hogy ne adjuk fel még a sokadik kör után se, mennünk kell előre és tovább kell keresnünk. Most akkor az a normális, az elvárt és teljesíteni való követelmény, hogy menjünk szembe saját magunkkal? Azzal, ami bennünk van?

Az ember élete végéig tanul a baklövéseiből, fejlődik általuk, igyekszik a következőnél már nem elkövetni ugyan azokat az általában jellemből fakadó hibákat, de valamin úgyis kisiklik az a bizonyos vonat.

Valami úgyis közbe fog jönni. Ha valami most jó, el fog romlani. Mert el kell romlania, hiszen ez a normális.

Nem elég a bennünk lévő alap szorongás, a társadalom (család? barátok? közösségi média?) még egy lapáttal rátesz a már így is mázsás súlyként a gyomrunkban feszülő problémákra.

Ezeket soha nem fogjuk tudni teljesen kizárni, de azért tehetünk, hogy ne kússzanak be minden gondolatunkba, tönkretéve ezzel egy még el sem kezdődött ismertséget.

Minden probléma forrása a nyakunkon csücsülő kis kobakunk, a nehezítő tényező pedig a mellkasunkban bújt el sunyi módon. És az egyetlen módja annak, hogy rendezzük a bennünk kavargó kételyt, ha őszinték vagyunk.

Legelőször saját magunkkal. Ha elfogadjuk, hogy igen, ez vagyok én, ezt dobta a gép. Ebből kell kihozni a legjobbat.

Aztán szépen sorban jönnek a többiek. Akiknek egy icipicit is füllentettünk azért, mert magunknak is képtelenek voltunk bevallani, hogy mennyire féltékenyek vagyunk.

Senki nem lehet felelős, hibás meg annyira sem azért, mert az ő gépe mást dobott.

Nem lehet mindenki nyertes, de vesztesekké is csak akkor válunk, ha hagyjuk, hogy mi legyünk a játék szereplői. Ha mi vagyunk a monopolyban a gyűszű, meg a kutya, meg az esernyő, meg az összes teljesen random, és oda nem illő figura.

Egy életünk van, játsszuk mi a játékot. De csak a sajátunkat. Abban nem lehetünk vesztesek.

chaotic thoughts

Nem véletlenül hasonlítják össze nagyon sokan az életet a hullámvasúttal.

Egyszer fent, egyszer lent.

Mindenkire más időközönként tör rá a legjegesebb magány, hogy aztán majd váratlanul újra a felhők fölé repítsen valami más. Vagy valaki más.

Valóban ezek a periódusok határoznának meg minket? Attól leszünk jobb vagy rosszabb emberek, hogy hogyan reagálunk az életünket váratlanul érő száznyolcvan fokos fordulatokra?

Nem hiszem.

Hibázni emberi dolog, senki nem tökéletes,  mindenkinek volt már pár ballépése eddig élete során. És még lesz is.

Neked is.

Csak gondold végig, Téged milyen események formáltak az évek alatt azzá, aki most vagy? Mi volt az az egy/kettő/sok eset, ami bár nem végződött pozitívan, mégsem bánod hogy megtörtént, mert rengeteget tanultál belőle?

Ez az, ami meghatároz minket. Ha képesek vagyunk belátni a tévedést, és arra törekszünk, hogy ilyen ne forduljon elő többet. Persze ehhez elengedhetetlen, hogy olyan emberek legyenek körülöttünk, akik még a ballépéseink ellenére sem fordítanak hátat. Akik nem ítélkeznek, pedig megvan a véleményük.

Ilyen embereket nagyon nehéz találni. Sőt, mivel Ők maguktól jönnek nekünk kell felismernünk, hogy a cukormázas barátság akkor is kitart-e, ha beüt a krach. Rohadt nehéz folyamat ez, de megéri. Nem csak azért, mert mindennél többet jelent, amikor van kivel összekapaszkodni, ha az a bizonyos hullámvasút épp lefelé száguld, hanem mert a világ legjobb érzése megosztani a szívünkben különleges helyet foglaló személyekkel a boldogságot, ami a felfelé tartó úton és magasban is átjátja az egész lényünket.

Neked van ilyen személy az életeben? Akivel meg tudod osztani az ülésed a hullámvasúton? Vagy ha most úgy érzed nincs is, régebben volt?

Mert lehet valakinek a világon legszélesebb a baráti köre, attól még lehet ugyan olyan magányos, mint aki senkinek nem tudja megosztani a bántanát vagy örömét.

Te érezted már úgy, hogy bár a barátaid melletted ülnek, mégsem vagy velük? Vagy hogy tudod, hogy a híváslistádon szereplő első pár emberből akárkit felhívhatsz az éjszaka közepén is, mégis inkább álmatlanul rúgod le magadról a takarót, és csak azt érzed, hogy nem találod a helyed?

A kétségbeeséstől egyre gyorsabban kapálózol, és hiába tudsz úszni, egyszerűen összecsapnak a fejed fölött a hullámok és elsüllyedsz a mélyben.

Van hol élnünk, előttünk az élet, jobb esetben tele vagyunk álmokkal és tervekkel, vannak barátaink, akik még akkor sem hagytak magunkra, amikor megérdemeltük volna. Most mégis mi ez az üresség, amit érzünk?

Biztos az időjárás miatt van. Nem túl motiváló májusban kabátban és a legnagyobb sálunkban kerülgetni a tócsákat (az amúgy féléves, de már inkább hasonlít egy lyukas zoknira, mint aszfaltra) járdán, miközben a széllel is meg kell vívni egy kisebb háborút, hogy ne csavarja ki a kezünkből az ernyőt.

Mégis hálás vagyok, mert ebben a cudar időben a város utcáit céltalanul szelve a fülemben dübörgő zenére egyre szélesebb mosoly kúszott az arcomra, ahogy felismertem, mi is történik.

Őszintén, nem reméltem, hogy ugyan ott fogom megtalálni önmagam, ahol évekkel ezelőtt is. Kisebb koromban azzal „bíztatták” egymást az engem körülvevő idős, okos, tapasztalt, felnőtt emberek, hogy majd kinövöm ezt a korszakomat, és olyan leszek, mint a többi ember. Normális.

Nem mondom, nem esett jól. Sőt, elég mélyre is ástam ezt az én énem, aztán persze nem értettem, hogy miért éreztem magam ennyire elhagyatottnak. Miért éreztem azt a fullasztó gombócot a torkomban minden pillanatban, amikor nem tudtam mitévő legyek. Sok időnek kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy lehet tényleg nem vagyok normális. Hatalmas megkönnyebülés volt ezzel szembesülni.

Nem kell szégyellnem a zenei ízlésem, nem kell szégyellnem az öltözködésem, a kedvenc ételeim, mert nekem ezt dobta a gép. Ez vagyok én.

És aki tényleg a barátom, akinek tényleg fontos vagyok, az nem ezek alapján fog megítélni. Nem az ilyen jellemzők miatt lesz valakiből barát. Hanem ha képes elfogadni a másik személy egyéniségét és támogatni őt a terveiben.

De nem is ide szerettem volna kilyukadni, csak elkalandoztak a gondolataim.

Ha nem találod a helyed, az azért van, mert nem találod önmagad. Mert nem ismered önmagad. Ha nem tudod merre indulj a keresésben, csak kezdd a zenével, a többi jönni fog magától. Lehet nem rögtön és azonnal, de tudni fogod, ha megérkeztél.

Úgy érzed más vagy, mint a többiek?

Úgy érzed, nem vagy normális?

Tudod mi vagy akkor…?

Ember.

about happiness

Mitől leszünk boldogok? Egyáltalán mi ez az érzés? Mindenkinek mást jelent, mástól lesz boldog, mégis egyre ritkábban hallom bárkitől is, hogy az lenne. Boldogtalanok, vagy csak félnek kimondani, hogy éppen minden rendben van, nehogy összedőljön a kártyavár?

Érdemes magasra emelni azt a bizonyos lécet? Vagy érjük be kevesebbel, hiszen semmi garancia nincs rá, hogy azt valaha is fogjuk tudni ugrani. És akkor elvagyunk ugyan, hiszen a kisebb jó is jó, legalább is jobb, mint a rossz, de mégsem a legjobb.

Meg kell találnunk azok az apró dolgokat, amik mosolyt csalnak az arcunkra és megdobogtatják a szívünket erőt adva ezzel egy távolabbi jó eléréséért.

A reggeli kávét egy pokrócba bugyolálva meginni a teraszon, miközben a környék madarai édes füttykoncertje szolgáltatja a zenét.

Vagy este, ugyan ott, csak a kávé helyett valami mással a kezünkben. A csillagokat lesve azon merengeni, vajon mit tartogat a holnap. És a holnapután. Hálát adni öt perc nyugalomért, amikor nem szól hozzánk senki, amikor át tudjuk gondolni az aznapi eseményeket.

Amikor a tömött buszról leszállva megcsap a lágy tavaszi szellő. Cseresznyevirág illata van.

Amikor a táncterem hangszóróiból megszólal a zene, és a koreográfia kezdete előtti egy másodpercben lehunyjuk a szemünket, hogy minden porcikánkat átjárja az a bizonyos valami, amit lehetetlen megfogalmazni. Mámoros.

Aztán már indulunk is. Az agyunk kikapcsol, a testünk táncol. A lelkünk táncol.

Három perc múlva pedig már kifulladva nézünk össze a többiekkel, és elégedetten konstatáljuk, hogy mennyire jó ezt csinálni. Közösen. Van kivel megosztani ezt az érzést. Ezt a felszabadulást. Ezt a szabadságot.

Ezek az (és a még milliónyi) apró dolgok mondhatni mindennaposak. Mégis ezek azok, amik feldobják az amúgy elég silány hétköznapokat. Ezek azok, amikből erőt merítve tovább lehet csinálni ezt az életnek nevezett mókuskereket, hogy az álmainkból időközben célt kovácsolva elérjük azokat. És akkor végre boldogok lehetünk.

Igazán boldogok.

Megéri jobban örülni a kis dolgoknak, miközben talán soha nem teljesülhet be a legnagyobb vágyunk? Naivan cipelni a hátunkon a világ összes terhét, amíg szemeink előtt lebeg a kitűzött cél.

Vagy megéri öröm nélkül leélni egy életet, miközben biztosak vagyunk a közelgő boldogságban, ami annyira de annyira jó, hogy képes kárpótolni minket az évek során kimaradt jókedvért?

Itt az ideje, hogy mindenki mérlegeljen magában. Döntse el, mi és ki az, ami és aki igazán számít. Legyenek akármilyen jelentéktelen dolgok is ezek, semmi sem tesz teljesebbé egy embert, mint amikor meg tudja osztani a gondolatait a szívéhez legközelebb állókkal.

Te boldog vagy?

short fluff

Tudom, rég volt már frissítés a blogon, de annyi minden történt velem az elmúlt időszakban, hogy időm sem volt leülni a gép elé, nem hogy valami normális tartalmat írjak.

Célirányosan  finish-be fordult az élet, bő egy hónap és itt az érettségi. Amire mindenki mondja, hogy annyira azért nem kell rágörcsölni, ha nem sikerül, majd megpróbálhatom ősszel vagy jövőre.

„Annyiszor érettségizel, ahányszor akarsz”

Ez a személyes kedvencem.

Lehet csak én nem tudok azonosulni ezzel az egész felfogással, de basszus, 12 éven át tanultam ebben a rendszerben, jól akarom lezárni. Méghozzá az első nekifutásra.

Én viszont soha nem voltam az a ’magolós típus’, ami érdekelt azt megjegyeztem (humán tárgyak általában), ami pedig nem, annál zsigerből utasítottam el a tanulás vagy a megértés opcióját (ez egyértelműen a matek).

Az az ember vagyok, aki szívét- lelkét beleteszi abba, ami iránt motivációt érez.

De mi van azzal, ami iránt semmit nem érzek? Muszáj foglalkozni vele, de a Jóég sem visz rá, hogy leüljek az asztalomhoz és a függvénytáblát bújva mélyedjek el a matematika racionalitástól bűzlő sötét bugyraiban.

Biztos mindenki számára ismerős az érzés, hogy amikor tanulni kéne, de hirtelen nagyobb a késztetés egy kis rendrakásra a szobában, vagy a héten felgyülemlett (és amúgy utált) házimunkák elvégzésére.

Ezzel én sem voltam másképp amikor a reggeli kávém és két tétel fölött nagyon nem fűlött a fogam a bipoláris világ megismeréséhez. ’Hosszú még a nap’ címszóval kihúztam inkább az egyik fiókomat, amiben mindenféle régi irományom lelt menedékre a tavalyi nagy szanálás közben.

Emlékszem, amikor ezt írtam magamnak 2015. július 15.-én.

Emlékszem ki miatt írtam.

Emlékszem mi motivált akkor.  Ugyan az, mint most.

„A sorsunkat magunk írjuk. Az életben nincs olyan, hogy valaki helyettünk dönt. Minden tettünknek következményei vannak, amik után vállalnunk kell a felelősséget. Talán elcsépeltnek tűnök, de én hiszem, és tudom, hogy csak akkor leszünk képesek felelősségteljesen dönteni, ha vannak elveink. Ha vannak céljaink, amik erőt adnak ahhoz, hogy kilépve a sorból ne hátráljunk vissza, azt remélve, hogy az előbbi döntésünket nem veszi észre senki. Dacolva a tömeg nyomásával be tudjuk teljesíteni az álmainkat, ha van, ami inspirál és arra késztet, ne adjuk fel! Az árral úszva soha nem fogunk tudni igazán azok lenni, akik valójában vagyunk.”

„A csoda egy újabb szó a kemény munkára”

about us

 A következő esszét etikára írtam, de úgy hiszem ez a téma elég fontos, és nem szeretném magamban tartani a gondolataim, úgyhogy arra jutottam, megosztom itt is.

A technológiai fejlődés szociális-etikai következményei

Milyen hatással van a társadalomra a technológia?

  Az okostelefonok megjelentével hatalmasat változott a világ, a személyes tér és az intim szféra is új fogalmat nyertek. A rengeteg hasznos tulajdonság mellett, amit ezek a készülékek magukban hordoznak jócskán akadnak negatívak is, amik megnehezítik ezt az egyre bonyolódó, életnek nevezett mókuskereket.

  Manapság nem látni embert a telefonja nélkül. Elég körülnézni a tömegközlekedési eszközökön, hiszen a kezekből kikerültek az újságok vagy a könyvek, helyettük mindenki a saját kis eszközét nyomkodja, zenét hallgat, vagy a barátaival chatel, miközben alig pár perce váltak el egymástól. Mindennapos lett a mobil, enélkül nem vagyunk senkik.

 Míg régebben ahhoz, hogy felmérjük egy embertársunk anyagi/társadalmi helyzetét pár mondatot kénytelen voltunk váltani az illetővel, ma már elég megnézni a telefonját. Madarat tolláról, embert a mobiljáról.

 Ez egyszerre rémisztő és elgondolkodtató. Mégis miféle társadalomban élünk, ahol egy elektronikai cikk alapján kasztliznak be minket? Ha valakinek nem almás telefonja van, nem számít senkinek. Akinek meg igen, az biztos nagyra van a pénzével, és a nem ájfonosok provokálásaként mutogatja az utcán.

 Személy szerint engem nem ért ilyen atrocitás soha, de tapasztaltam már a közvetlen környezetemben ilyesféle megnyilvánulást, és bevallom, nagyon megérintett.

 A telefonnak nem erről kéne szólnia. Nem a magamutogatásról és tekintélyfitogtatásról, hanem a hihetetlenül gyorsan fejlődő technika előnyeinek kihasználásáról.

 Hiszen ezért találták ki őket. Ezért vannak. Mára már a jelentős piaci előnyök miatt vált az egyik leggyakoribb elektronikai cikké, de a kezdetekben az emberek életének könnyebbé tétele volt a cél.

Emlékszem, amikor általános iskolában a legjobb barátnőm megkapta az első mobiltelefonját, azt kinyithatós fajtát és szavakat sem találtam, annyira ledöbbentem. Na nem azon, hogy egy 9 éves kislánynak miért van már ilyen készüléke, hanem mert tudatosult bennem, hogy ezzel bármikor el tudunk érni bárkit. Azelőtt ha otthon hagytam például a matek füzetem, el kellett kullognom a tanítóhoz és bűnbocsánatért esedezve kértem, hogy ne írja be a feketepontot, amit az otthon hagyott felszerelés vont maga után. Így anyukám száma vol az első, amit megtanultam, és onnantól kezdve minden ilyen alkalommal ki tudtam játszani a rendszert.

 A kérdésre, miszerint hogyan használják az emberek a mobiltelefont? nem hiszem, hogy lehetne egy mondatban válaszolni. A sztereotipikus válasz mindenki szájából a nem jól, vagy valami ehhez hasonló lenne. Való igaz, teljesen átvette felettünk az uralmat a telefonunk, mindenhova magunkkal visszük (tényleg mindenhova), a töltő a harmadik kezünkké vált, és ha a másik fél nem veszi fel a hatodik hívásunkat sem, idegbeteg módon kezdünk el összeesküvés elméleteket gyártani, hogy vajon mi történhetett vele. De gondoljuk csak végig, miért alakult ez így ki? Indokolt- e, hogy a legjobb barátunkká váljon ez a készülék?

 Elhatároztam, hogy minden héten egyszer tartok egy virtuális detox napot, amikor az elektronikától mentesen fogok élni. Nos, másnap reggel a barátaim kétségbeesett üzeneteit olvasgatva rájöttem, hogy mennyire függővé váltunk mindannyian. Arról nem is beszélve, hogy a szakpedagógus aznap tette ki az osztálycsoportba a tételsort, amit elkezdhettem volna kidolgozni, plusz a külön tanárom is lemondta a matekórát, így feleslegesen készültem rá. Mindez egyetlen nap alatt történt.

 A közösségi média és a különböző platformokon futó programok annyira ránk telepedtek, hogy 24 órára sem engednek el a szorításból. Sőt, az amúgy pozitív kísérletnek indult szabad nap után még fullasztóbbnak éreztem az egészet, mint előtte.

 Szomorúan be kellett látnom, hogy az ember hiába szeretne lassítani és megállni kicsit, a világot ez nem érdekli. A világ számára nincs lassítás, nincs megállás, nincs pihenőnap. Pörög tovább, akár a ringlispíl, és egyre azt sulykolja belénk, hogy aki lemarad, kimarad.

Hiszen olyan rohamos tempóban jönnek az modernebbnél modernebb technikai újítások, hogy ha nem jutunk hozzá azonnal a legújabb kütyühöz, senkik vagyunk.

A régi rossz.

A régi elavult.

Vedd meg az újat.

Nem számít, hogy drága, és nem eszel egy hónapig csak VEDD MEG AZ ÚJAT.

Ez az, amit a telefongyártó cégek nyomnak belénk. Aztán a tehetősek persze élnek a pénz adta előnyükkel, és beruháznak egy vadiúj készülékbe,  hogy az olyan személyek (a társadalom elég jelentős része), akiknek nem magától értetődő a félévenkénti telefoncsere, még jobban elnyomottnak érezzék magukat. Persze ez is emberfüggő, akit soha nem érdekeltek az anyagi javak és nem ez alapján határozott meg másokat, annak ez valóban üres téma, és felesleges pénzköltés.

 De egy kamaszkorban lévő fiatal (ami eleve egy labilis időszak) számára a telefon- ügy nagyon is meghatározó. Emlékszem, én is mennyire irigy voltam a korábban említett barátnőmre, mindent megtettem volna, hogy nekem is legyen mobilom. Aztán lett is, az osztályban utolsóként, 14 évesen, de visszagondolva egyáltalán nem bánom.

Úgy gondolom, fontos tudatosítani az ifjabb generációkban, hogy nem a tárgyaink tesznek azzá, akik vagyunk. Egy csúcskategóriás telefon lehet, hogy eleinte önbizalmat ad, és mindenki minket fog csodálni, amiért a miénk, de mindig jönni fog egy újabb. Mindig lesz valaki, akinek több pénze lesz, aki többet és jobbat engedhet meg magának, mint mi. Az ilyen anyagi javakra épülő kapcsolatok olyan hamar fognak kihűlni, amilyen hamar dobnak a piacra egy újabb terméket. Három hónap. Fél év. Talán egy év múlva.

Erről a témáról órákat lehetne beszélni, krónikákat lehetne írni, de a meghatározott karakterszám miatt le kell szűkítenem a mondandóm. Mint ahogy maga az élet sem fekete- fehér, így a mobiltelefonokat sem lehetne „jó” vagy „rossz” dobozba tenni. Hiszen mindenben, amiben van egy kis jó, megtalálható legalább olyan nagy mértékben a rossz is.

 A kérdés, hogy megéri- e bevállalni a tökéletlent a tökéletesért?

about priorities

Mi az, ami igazán fontos az életben?

Túl az alap létszükségleteken, kinek mi az, ami számít? Miért pont az? Miért kötődünk olyan tárgyakhoz, érzésekhez, emberekhez, amit mások nem tartanak számon?

Prioritások.

Kinek a pap, kinek a papné.

Hogy lehet, hogy amikor ma reggel felébredtem, rájöttem, hogy nekem soha nem kellett a pap, pedig köré építettem az erkölcsi iránytűmet? Őszintén megmondom, csalódott vagyok.

A dolgok elengedése, kilépés a komfortzónánkból mind segíthetnek megérteni, mi az, ami valóban számít nekünk.

Mert ez a fontos.

Hogy saját magunknak megfeleljünk, hogy ne érdekeljen mások véleménye, ha rólunk van szó. Egy életünk van. Egyetlen esély, hogy jól csináljuk. Belegondolni is rossz, hogy azért ne lehessek önmagam, mert tartok a mellettem állók véleményétól. Hiszen akkor nincsenek is mellettem.

Mindenki azzal jön, hogy az élet nem fekete-fehér. Valóban, a világ sokkal összetettebb, mint a falfestékek palettája az obibban, de mi van, ha mi a kerítésre való színezőanyagok vagyunk? Voltunk mindig is.

Az ember ahogy változik, így alakulnak át körülötte a dolgok is. A barátok, a szerelemről alkotott kép, a zenei ízlés, vagy a kedvenc étel fogalma. Ha valami (valaki) állandó, az ritka kincs és becsülni kell, de azért gondoljunk bele, mit szólna a két évvel ezelőtti énünk a mostanihoz?

Mert változtunk.

Csakhogy milyen irányba? Elítélnénk magunkat, büszkék lennénk, vagy szégyenkeznénk inkább? Az én két évvel ezelőtti énem valószínűleg mind a hármat érezné egyszerre, aztán rájönne, hogy minden okkal történik, és megpróbálná megfejteni a miérteket.

Hogy miért alakult így az élet.

Miért változtam meg ennyire?

Mi változtatott meg ennyire?

Ki változtatott meg ennyire?

Tegyétek fel ezeket a kérdéseket magatoknak, és hagyjátok magatokat elveszni a gondolataitokban.

Mi az, ami nem változott? Mi az, ami a legnehezebb időszakokban is a saját kis mentsváratok volt, ami kapaszkodót nyújtott, ha gödörbe estetek és a magasba repített, ha szárnyalni akartatok.

Ez az a valami, ami (tényleg bármi lehet) igazán fontos.

Ami a csak a tiétek.

Csak a tiéd.

about monsters

Helyre lehet hozni valamit, amit tönkretettünk?

Valamit, amit kézzel nem foghatunk meg, és amit a szemünk nem lát. Amit hosszú ideig hordozunk magunkban, és nagy küzdelmek árán (nekem nem volt sétagalopp) vagyunk csak képesek bevallani. Először saját magunknak.

Aztán megint várni kell, hogy hangosan ki is mondjuk. Ki merjük mondani. És el merjük mondani másnak. Általános iskolában ciki volt erről beszélni, kinevettük a másikat ha felmerült a rózsaszín köd gyanúja. Pedig ez az egyik legcsodálatosabb dolog a világon.

Talán azért rettegünk kimondani, mert amikor az első pillangók felébrednek a gyomrunkban, összehasonlítjuk a kisiskolás vonzalommal, és belátjuk, hogy az mennyire fasorban sincs ehhez képest.

Ha azért a kis semmiségért csúfoltak, ezért a nagyért mit kapok?

Szégyellnem kell az érzéseim, hogy ne bántsanak miattuk? Titkolnom kell őket, hogy megóvjam a társadalom idióta elvárásaitól?

Össze vagyunk zavarodva, iszonyat új az egész, félünk (rettegünk), hogy elrontjuk. Félünk, hogy akkor mit fognak gondolni rólunk. Félünk, hogy elszúrjuk ezt a megfoghatatlan, láthatatlan csodát, és ki fognak nevetni. A komplexusok nem változnak, hiába halad az idő, és hiába növünk fel mi is.

Előbb- utóbb pedig válaszúthoz érkezünk. Döntenünk kell.

Melyik a helyes, melyik a helytelen út? Melyiket szőtték át aranyfonállal a tündérek, és melyiket kövezték ki bibircsókos boszorkányok?

Mi van, ha rosszul döntünk? Van második esély?

Elvileg mindenkinek jár.

Nade harmadik, vagy negyedik?
Vagy végtelen sok?

Van olyan személy, akiért megéri végigjárni az összes utat, legyen macskaköves és göröngyös, egészen addig amíg meg nem találjuk a megfelelőt?

És mi van akkor, ha mi magunk vagyunk a bibircsókos boszorkányok? Az igazi szörnyetegek, akik a barlangjukban meglapulva azt lesik, kinek az útját nehezíthetik meg. Ezekből a banyákból válhat valaha újra tündér?  

Mert minden szörnyeteget a rossz döntése tette azzá, aki. Ha nem is lehet visszaforgatni az idő kerekét, egy ilyen rémségnek is van reménye újra önmagává válni?

about the road

Miért olyan nehéz elengedi a ’már úgyis mindegy’ dolgokat?

Lehet csak én vagyok ezzel így (bár remélem nem), de nagyon sokat rágódom az élet nagy dolgain. Kinek mit mondtam, kivel mit tettem, lehet nem úgy kellett volna reagálnom, ahogy akkor és ott történt, talán ha máshogy közelítem meg az egészet nem lesz ilyen katasztrofális a végeredmény…. és társai. Ugye értitek, miről beszélek?

Ha lehetne egy szuperképességem, az időutazást választanám. Ha valami elromlik körülöttem, mindig magamat hibáztatom. Legyen az a sütő, a telefonom töltője, vagy a kapcsolatom egy másik emberrel, mindig én vagyok a hibás.

Legalább is sokáig ezt éreztem. Persze a legtöbb dolog elkerülhető lehetne, és valóban én tehetek róla, de könyörgöm, ahhoz, hogy két ember kapcsolata zátonyra fusson, nem csak egyvalakire van szükség.

Ketten kellünk minimum.

De rendben, megtörtént a baj és már túl vagyunk az önmarcangoláson is.

Mi lesz az elengedéssel? Arról soha nem ír senki és egy filmben sem láttam még használható praktikákat, hogy mit kell tenni, hogy valamin tovább lépjünk. Vagy valakin.

Elárulom, semmit.

A klisé „majd az idő megoldja” dumát dobjuk félre az első lendülettel. Oltári kamu. A pia és a csokizabálás sem megoldás hosszútávon. A barátainkat egy idő után untatni fogja a nyavalygás, így inkább elfojtjuk magunkban a szívünk lemélyén gyökerező fájdalmat.

A legjobb módszer a másik ember elfelejtésére, ha soha többet nem látjuk. Vége lett annak a valaminek, lezártuk, már a múltunk sötét része. Mégis ki a jóég akarja magát minden nap emlékeztetni, hogy valamit rettenetesen elcseszett az életében? Mégis hogy lehetne tovább lépni, és bizakodni a jövőben, ha a múltunk minden nap szembejön velünk?

Minden ember más és más. Ahogy az étkezésnél is vannak vegánok meg a húst is hússal evők, úgy az érzelmek világában sem vagyunk egyformák. Mindenki máshogy dolgozza fel a veszteséget, máshogy örül, ha sikerült elérnie egy rég óta kitűzött célt.

Megtalálni a számunkra megfelelő módszert az elengedésre az egyik legnehezebb folyamat. Ha nem találjuk az utat duplán fáj az egész, és úgy érezzük kevesek vagyunk.

Én is beláttam, hogy egyedül nem megy. Így a barátaimhoz fordultam, akikről azt hittem, nem értenék meg a problémám, felesleges púp lennék a hátukon. De rá kellett jönnöm, hogy Ők az én utam. A csodálatos, sziklából épült barátaim. 

about friends

Mikortól számít valaki a barátunknak?

Az első közös mindenkit kibeszélünk este után? Vagy amikor részegen a taxira várva őt hívjuk fel először, hogy artikulálatlanul és nevetve elmeséljük az este történéseit, amik miatt másnap tükörbe sem bírunk nézni?

Attól tartok, ez a szót már túl egyszerűen használjuk. A barátainkat mi választjuk, a mi döntésünk, hogy kit fogadunk a teljes bizalmunkba. Számtalan különböző helyzetet kell közös megélni, hogy valaki tényleg a barátunkká váljon. Hogy megbizonyosodjunk arról, jól döntöttünk, amikor a bizalmunkba fogadtuk.

Az igaz barátság ritka. Az élet csak úgy görgeti elénk az akadályokat, amik közé elég sok kamu barát is becsúszik.

 Gondoljátok végig, hány olyan emberről mondtátok korábban, hogy a legfőbb bizalmasaitok közé tartozik, ma pedig már nem is beszéltek. Ha meglátjátok az utcán, inkább úgy tesztek, mintha nem is vennétek észre. Ha a közös emlékek eszetekbe jutnak, rossz érzés kerít a hatalmába.

Na és kik azok, akik az összes nehézség ellenére/közepette mellettünk állnak? Felkaparnak, ha a padlóra kerültünk, de visszarántanak a versenypályáról, ha elszaladt volna velünk az a bizonyos ló. Értük érdemes minden nap felkelni, és bebizonyítani, hogy méltók vagyunk a szeretetükre és odaadásukra. Tudniuk kell, hogy Ők is ugyan úgy számíthatnak ránk minden pillanatban, ahogy mi rájuk.

Nehéz ilyen embereket találni, de nem lehetetlen. A bizalom, aminek alappillére a feltétel nélküli őszinteség, hosszú idő kemény munkája után épül fel, és egyetlen másodperc elég a romba döntéséhez.

Az Új Év (bár még csak második napja élvezhetem 2019-et) megmutatta, hogy kivel épült már a kezdetektől sziklából a barátság, és kivel kártyából. Ezeket ugyanis a leggyengébb szél is képes volt elfújni.