about us

 A következő esszét etikára írtam, de úgy hiszem ez a téma elég fontos, és nem szeretném magamban tartani a gondolataim, úgyhogy arra jutottam, megosztom itt is.

A technológiai fejlődés szociális-etikai következményei

Milyen hatással van a társadalomra a technológia?

  Az okostelefonok megjelentével hatalmasat változott a világ, a személyes tér és az intim szféra is új fogalmat nyertek. A rengeteg hasznos tulajdonság mellett, amit ezek a készülékek magukban hordoznak jócskán akadnak negatívak is, amik megnehezítik ezt az egyre bonyolódó, életnek nevezett mókuskereket.

  Manapság nem látni embert a telefonja nélkül. Elég körülnézni a tömegközlekedési eszközökön, hiszen a kezekből kikerültek az újságok vagy a könyvek, helyettük mindenki a saját kis eszközét nyomkodja, zenét hallgat, vagy a barátaival chatel, miközben alig pár perce váltak el egymástól. Mindennapos lett a mobil, enélkül nem vagyunk senkik.

 Míg régebben ahhoz, hogy felmérjük egy embertársunk anyagi/társadalmi helyzetét pár mondatot kénytelen voltunk váltani az illetővel, ma már elég megnézni a telefonját. Madarat tolláról, embert a mobiljáról.

 Ez egyszerre rémisztő és elgondolkodtató. Mégis miféle társadalomban élünk, ahol egy elektronikai cikk alapján kasztliznak be minket? Ha valakinek nem almás telefonja van, nem számít senkinek. Akinek meg igen, az biztos nagyra van a pénzével, és a nem ájfonosok provokálásaként mutogatja az utcán.

 Személy szerint engem nem ért ilyen atrocitás soha, de tapasztaltam már a közvetlen környezetemben ilyesféle megnyilvánulást, és bevallom, nagyon megérintett.

 A telefonnak nem erről kéne szólnia. Nem a magamutogatásról és tekintélyfitogtatásról, hanem a hihetetlenül gyorsan fejlődő technika előnyeinek kihasználásáról.

 Hiszen ezért találták ki őket. Ezért vannak. Mára már a jelentős piaci előnyök miatt vált az egyik leggyakoribb elektronikai cikké, de a kezdetekben az emberek életének könnyebbé tétele volt a cél.

Emlékszem, amikor általános iskolában a legjobb barátnőm megkapta az első mobiltelefonját, azt kinyithatós fajtát és szavakat sem találtam, annyira ledöbbentem. Na nem azon, hogy egy 9 éves kislánynak miért van már ilyen készüléke, hanem mert tudatosult bennem, hogy ezzel bármikor el tudunk érni bárkit. Azelőtt ha otthon hagytam például a matek füzetem, el kellett kullognom a tanítóhoz és bűnbocsánatért esedezve kértem, hogy ne írja be a feketepontot, amit az otthon hagyott felszerelés vont maga után. Így anyukám száma vol az első, amit megtanultam, és onnantól kezdve minden ilyen alkalommal ki tudtam játszani a rendszert.

 A kérdésre, miszerint hogyan használják az emberek a mobiltelefont? nem hiszem, hogy lehetne egy mondatban válaszolni. A sztereotipikus válasz mindenki szájából a nem jól, vagy valami ehhez hasonló lenne. Való igaz, teljesen átvette felettünk az uralmat a telefonunk, mindenhova magunkkal visszük (tényleg mindenhova), a töltő a harmadik kezünkké vált, és ha a másik fél nem veszi fel a hatodik hívásunkat sem, idegbeteg módon kezdünk el összeesküvés elméleteket gyártani, hogy vajon mi történhetett vele. De gondoljuk csak végig, miért alakult ez így ki? Indokolt- e, hogy a legjobb barátunkká váljon ez a készülék?

 Elhatároztam, hogy minden héten egyszer tartok egy virtuális detox napot, amikor az elektronikától mentesen fogok élni. Nos, másnap reggel a barátaim kétségbeesett üzeneteit olvasgatva rájöttem, hogy mennyire függővé váltunk mindannyian. Arról nem is beszélve, hogy a szakpedagógus aznap tette ki az osztálycsoportba a tételsort, amit elkezdhettem volna kidolgozni, plusz a külön tanárom is lemondta a matekórát, így feleslegesen készültem rá. Mindez egyetlen nap alatt történt.

 A közösségi média és a különböző platformokon futó programok annyira ránk telepedtek, hogy 24 órára sem engednek el a szorításból. Sőt, az amúgy pozitív kísérletnek indult szabad nap után még fullasztóbbnak éreztem az egészet, mint előtte.

 Szomorúan be kellett látnom, hogy az ember hiába szeretne lassítani és megállni kicsit, a világot ez nem érdekli. A világ számára nincs lassítás, nincs megállás, nincs pihenőnap. Pörög tovább, akár a ringlispíl, és egyre azt sulykolja belénk, hogy aki lemarad, kimarad.

Hiszen olyan rohamos tempóban jönnek az modernebbnél modernebb technikai újítások, hogy ha nem jutunk hozzá azonnal a legújabb kütyühöz, senkik vagyunk.

A régi rossz.

A régi elavult.

Vedd meg az újat.

Nem számít, hogy drága, és nem eszel egy hónapig csak VEDD MEG AZ ÚJAT.

Ez az, amit a telefongyártó cégek nyomnak belénk. Aztán a tehetősek persze élnek a pénz adta előnyükkel, és beruháznak egy vadiúj készülékbe,  hogy az olyan személyek (a társadalom elég jelentős része), akiknek nem magától értetődő a félévenkénti telefoncsere, még jobban elnyomottnak érezzék magukat. Persze ez is emberfüggő, akit soha nem érdekeltek az anyagi javak és nem ez alapján határozott meg másokat, annak ez valóban üres téma, és felesleges pénzköltés.

 De egy kamaszkorban lévő fiatal (ami eleve egy labilis időszak) számára a telefon- ügy nagyon is meghatározó. Emlékszem, én is mennyire irigy voltam a korábban említett barátnőmre, mindent megtettem volna, hogy nekem is legyen mobilom. Aztán lett is, az osztályban utolsóként, 14 évesen, de visszagondolva egyáltalán nem bánom.

Úgy gondolom, fontos tudatosítani az ifjabb generációkban, hogy nem a tárgyaink tesznek azzá, akik vagyunk. Egy csúcskategóriás telefon lehet, hogy eleinte önbizalmat ad, és mindenki minket fog csodálni, amiért a miénk, de mindig jönni fog egy újabb. Mindig lesz valaki, akinek több pénze lesz, aki többet és jobbat engedhet meg magának, mint mi. Az ilyen anyagi javakra épülő kapcsolatok olyan hamar fognak kihűlni, amilyen hamar dobnak a piacra egy újabb terméket. Három hónap. Fél év. Talán egy év múlva.

Erről a témáról órákat lehetne beszélni, krónikákat lehetne írni, de a meghatározott karakterszám miatt le kell szűkítenem a mondandóm. Mint ahogy maga az élet sem fekete- fehér, így a mobiltelefonokat sem lehetne „jó” vagy „rossz” dobozba tenni. Hiszen mindenben, amiben van egy kis jó, megtalálható legalább olyan nagy mértékben a rossz is.

 A kérdés, hogy megéri- e bevállalni a tökéletlent a tökéletesért?

about priorities

Mi az, ami igazán fontos az életben?

Túl az alap létszükségleteken, kinek mi az, ami számít? Miért pont az? Miért kötődünk olyan tárgyakhoz, érzésekhez, emberekhez, amit mások nem tartanak számon?

Prioritások.

Kinek a pap, kinek a papné.

Hogy lehet, hogy amikor ma reggel felébredtem, rájöttem, hogy nekem soha nem kellett a pap, pedig köré építettem az erkölcsi iránytűmet? Őszintén megmondom, csalódott vagyok.

A dolgok elengedése, kilépés a komfortzónánkból mind segíthetnek megérteni, mi az, ami valóban számít nekünk.

Mert ez a fontos.

Hogy saját magunknak megfeleljünk, hogy ne érdekeljen mások véleménye, ha rólunk van szó. Egy életünk van. Egyetlen esély, hogy jól csináljuk. Belegondolni is rossz, hogy azért ne lehessek önmagam, mert tartok a mellettem állók véleményétól. Hiszen akkor nincsenek is mellettem.

Mindenki azzal jön, hogy az élet nem fekete-fehér. Valóban, a világ sokkal összetettebb, mint a falfestékek palettája az obibban, de mi van, ha mi a kerítésre való színezőanyagok vagyunk? Voltunk mindig is.

Az ember ahogy változik, így alakulnak át körülötte a dolgok is. A barátok, a szerelemről alkotott kép, a zenei ízlés, vagy a kedvenc étel fogalma. Ha valami (valaki) állandó, az ritka kincs és becsülni kell, de azért gondoljunk bele, mit szólna a két évvel ezelőtti énünk a mostanihoz?

Mert változtunk.

Csakhogy milyen irányba? Elítélnénk magunkat, büszkék lennénk, vagy szégyenkeznénk inkább? Az én két évvel ezelőtti énem valószínűleg mind a hármat érezné egyszerre, aztán rájönne, hogy minden okkal történik, és megpróbálná megfejteni a miérteket.

Hogy miért alakult így az élet.

Miért változtam meg ennyire?

Mi változtatott meg ennyire?

Ki változtatott meg ennyire?

Tegyétek fel ezeket a kérdéseket magatoknak, és hagyjátok magatokat elveszni a gondolataitokban.

Mi az, ami nem változott? Mi az, ami a legnehezebb időszakokban is a saját kis mentsváratok volt, ami kapaszkodót nyújtott, ha gödörbe estetek és a magasba repített, ha szárnyalni akartatok.

Ez az a valami, ami (tényleg bármi lehet) igazán fontos.

Ami a csak a tiétek.

Csak a tiéd.

about monsters

Helyre lehet hozni valamit, amit tönkretettünk?

Valamit, amit kézzel nem foghatunk meg, és amit a szemünk nem lát. Amit hosszú ideig hordozunk magunkban, és nagy küzdelmek árán (nekem nem volt sétagalopp) vagyunk csak képesek bevallani. Először saját magunknak.

Aztán megint várni kell, hogy hangosan ki is mondjuk. Ki merjük mondani. És el merjük mondani másnak. Általános iskolában ciki volt erről beszélni, kinevettük a másikat ha felmerült a rózsaszín köd gyanúja. Pedig ez az egyik legcsodálatosabb dolog a világon.

Talán azért rettegünk kimondani, mert amikor az első pillangók felébrednek a gyomrunkban, összehasonlítjuk a kisiskolás vonzalommal, és belátjuk, hogy az mennyire fasorban sincs ehhez képest.

Ha azért a kis semmiségért csúfoltak, ezért a nagyért mit kapok?

Szégyellnem kell az érzéseim, hogy ne bántsanak miattuk? Titkolnom kell őket, hogy megóvjam a társadalom idióta elvárásaitól?

Össze vagyunk zavarodva, iszonyat új az egész, félünk (rettegünk), hogy elrontjuk. Félünk, hogy akkor mit fognak gondolni rólunk. Félünk, hogy elszúrjuk ezt a megfoghatatlan, láthatatlan csodát, és ki fognak nevetni. A komplexusok nem változnak, hiába halad az idő, és hiába növünk fel mi is.

Előbb- utóbb pedig válaszúthoz érkezünk. Döntenünk kell.

Melyik a helyes, melyik a helytelen út? Melyiket szőtték át aranyfonállal a tündérek, és melyiket kövezték ki bibircsókos boszorkányok?

Mi van, ha rosszul döntünk? Van második esély?

Elvileg mindenkinek jár.

Nade harmadik, vagy negyedik?
Vagy végtelen sok?

Van olyan személy, akiért megéri végigjárni az összes utat, legyen macskaköves és göröngyös, egészen addig amíg meg nem találjuk a megfelelőt?

És mi van akkor, ha mi magunk vagyunk a bibircsókos boszorkányok? Az igazi szörnyetegek, akik a barlangjukban meglapulva azt lesik, kinek az útját nehezíthetik meg. Ezekből a banyákból válhat valaha újra tündér?  

Mert minden szörnyeteget a rossz döntése tette azzá, aki. Ha nem is lehet visszaforgatni az idő kerekét, egy ilyen rémségnek is van reménye újra önmagává válni?

about the road

Miért olyan nehéz elengedi a ’már úgyis mindegy’ dolgokat?

Lehet csak én vagyok ezzel így (bár remélem nem), de nagyon sokat rágódom az élet nagy dolgain. Kinek mit mondtam, kivel mit tettem, lehet nem úgy kellett volna reagálnom, ahogy akkor és ott történt, talán ha máshogy közelítem meg az egészet nem lesz ilyen katasztrofális a végeredmény…. és társai. Ugye értitek, miről beszélek?

Ha lehetne egy szuperképességem, az időutazást választanám. Ha valami elromlik körülöttem, mindig magamat hibáztatom. Legyen az a sütő, a telefonom töltője, vagy a kapcsolatom egy másik emberrel, mindig én vagyok a hibás.

Legalább is sokáig ezt éreztem. Persze a legtöbb dolog elkerülhető lehetne, és valóban én tehetek róla, de könyörgöm, ahhoz, hogy két ember kapcsolata zátonyra fusson, nem csak egyvalakire van szükség.

Ketten kellünk minimum.

De rendben, megtörtént a baj és már túl vagyunk az önmarcangoláson is.

Mi lesz az elengedéssel? Arról soha nem ír senki és egy filmben sem láttam még használható praktikákat, hogy mit kell tenni, hogy valamin tovább lépjünk. Vagy valakin.

Elárulom, semmit.

A klisé „majd az idő megoldja” dumát dobjuk félre az első lendülettel. Oltári kamu. A pia és a csokizabálás sem megoldás hosszútávon. A barátainkat egy idő után untatni fogja a nyavalygás, így inkább elfojtjuk magunkban a szívünk lemélyén gyökerező fájdalmat.

A legjobb módszer a másik ember elfelejtésére, ha soha többet nem látjuk. Vége lett annak a valaminek, lezártuk, már a múltunk sötét része. Mégis ki a jóég akarja magát minden nap emlékeztetni, hogy valamit rettenetesen elcseszett az életében? Mégis hogy lehetne tovább lépni, és bizakodni a jövőben, ha a múltunk minden nap szembejön velünk?

Minden ember más és más. Ahogy az étkezésnél is vannak vegánok meg a húst is hússal evők, úgy az érzelmek világában sem vagyunk egyformák. Mindenki máshogy dolgozza fel a veszteséget, máshogy örül, ha sikerült elérnie egy rég óta kitűzött célt.

Megtalálni a számunkra megfelelő módszert az elengedésre az egyik legnehezebb folyamat. Ha nem találjuk az utat duplán fáj az egész, és úgy érezzük kevesek vagyunk.

Én is beláttam, hogy egyedül nem megy. Így a barátaimhoz fordultam, akikről azt hittem, nem értenék meg a problémám, felesleges púp lennék a hátukon. De rá kellett jönnöm, hogy Ők az én utam. A csodálatos, sziklából épült barátaim. 

about friends

Mikortól számít valaki a barátunknak?

Az első közös mindenkit kibeszélünk este után? Vagy amikor részegen a taxira várva őt hívjuk fel először, hogy artikulálatlanul és nevetve elmeséljük az este történéseit, amik miatt másnap tükörbe sem bírunk nézni?

Attól tartok, ez a szót már túl egyszerűen használjuk. A barátainkat mi választjuk, a mi döntésünk, hogy kit fogadunk a teljes bizalmunkba. Számtalan különböző helyzetet kell közös megélni, hogy valaki tényleg a barátunkká váljon. Hogy megbizonyosodjunk arról, jól döntöttünk, amikor a bizalmunkba fogadtuk.

Az igaz barátság ritka. Az élet csak úgy görgeti elénk az akadályokat, amik közé elég sok kamu barát is becsúszik.

 Gondoljátok végig, hány olyan emberről mondtátok korábban, hogy a legfőbb bizalmasaitok közé tartozik, ma pedig már nem is beszéltek. Ha meglátjátok az utcán, inkább úgy tesztek, mintha nem is vennétek észre. Ha a közös emlékek eszetekbe jutnak, rossz érzés kerít a hatalmába.

Na és kik azok, akik az összes nehézség ellenére/közepette mellettünk állnak? Felkaparnak, ha a padlóra kerültünk, de visszarántanak a versenypályáról, ha elszaladt volna velünk az a bizonyos ló. Értük érdemes minden nap felkelni, és bebizonyítani, hogy méltók vagyunk a szeretetükre és odaadásukra. Tudniuk kell, hogy Ők is ugyan úgy számíthatnak ránk minden pillanatban, ahogy mi rájuk.

Nehéz ilyen embereket találni, de nem lehetetlen. A bizalom, aminek alappillére a feltétel nélküli őszinteség, hosszú idő kemény munkája után épül fel, és egyetlen másodperc elég a romba döntéséhez.

Az Új Év (bár még csak második napja élvezhetem 2019-et) megmutatta, hogy kivel épült már a kezdetektől sziklából a barátság, és kivel kártyából. Ezeket ugyanis a leggyengébb szél is képes volt elfújni.