about forgiveness

Hiszek a karmában. Hiszek abban, hogy mindenki pontosan azt kapja az élettől, amit megérdemel. Hiszek abban, hogy igenis a tetteink határoznak meg minket, a tetteink által ismerhetnek meg mások és vonhatnak le következtetést rólunk.

A képlet egyszerű, legalább is annak kéne lennie. Ha rosszat teszel mással, te magad is pórul jársz. Ha fájdalmat okozol másnak, neked is fájni fog. Ha mosolyt csalsz valaki arcára, téged is boldoggá fog tenni valaki. Lehet, hogy az élet nem ugyan azon területén találkozunk viszont a karma pozitív vagy negatív arcával, ahol elköszöntünk tőle (esetleg ahol éppen nem vettük komolyan). Lehet, hogy nem azonnal, az első lehetőségnél fogja megmutatni vicsorogó hatalmát, hanem majd akkor, amikor a legsebezhetőbbek vagyunk. 

Elkövetünk valamit, amit akkor és ott jó döntésnek tartunk, ami mögé éveken keresztül feltett kezekkel menekülünk, hogy „de hát én csak azt tettem, amit jónak éreztem”, mert tényleg, őszintén hiszünk abban, hogy akkor és ott a legmegfelelőbb döntés ez volt akkor is ha ehhez kegyetlenül szívtelennek állítottuk be magunkat. De mint ahogy az élet minden területén változunk, úgy a korábban helyesnek hitt úton is ráeszmélhet az ember, hogy rettentően el van tévedve. Hogy még vissza tud fordulni, meg tudja menteni saját magát a széteséstől, de maga körül szétnézve csak azt látja, hogy mekkora pusztítást végzett. Hogy mennyi mindent dobott el magától csak azért, mert úgy tartotta jónak.  

És aztán rádöbbenünk, hogy az a bizonyos „jó” a lehető legrosszabb döntésünk volt. Amivel nem csak saját magunkat térítettük a téves útra, hanem a közelünkben lévőknek is csalódást okoztunk. Nem az egyszerű megbántásról beszélek, hanem amikor az ember annyira elvakult, hogy önmagát is elveszíti, akkor azoknak, akik számára fontosak vagyunk, miért kéne kitartaniuk mellettünk?

Persze nem ilyen „egyszerű” a dolog, nem fekete-fehér, és mivel mindannyiunk életében vannak válaszutak,  megesik, hogy először rosszul döntünk. A kérdés az, hogy ha visszafordulunk, áll-e még valaki a korábbi kereszteződésnél? Vár-e ránk valaki?

Nem, sajnos nem elég éjszaka álmatlanul forgolódni az ágyban, miközben a gondolataink folyamatosan azon járnak, vajon mi lett volna ha. Mert feltételezésekben nem lehet élni. Belebolondul az ember.

Megbánni a tetteinket, belátni, hogy igenis hibáztunk az egyik legnehezebb feladat az életben, mert azt kell feladnunk ezért cserébe, ami sokszor az egész döntésünket meghatározta. A büszkeséget. Ha képes vagy őszintén feladni a büszkeséged, akkor képes vagy megbocsátani saját magadnak.

De másnak megbocsátani legalább ennyire lélek-próbáló, és hatalmas bizalom kell hozzá. Bíznunk kell önmagunkban, hogy jól döntünk, ha megbocsátunk. Bíznunk kell a saját ítélőképességünkben és abban, hogy tanult a hibájából.

Bár a karma úgyis végzi a dolgát, mi alakítjuk a saját életünket. Nem gyengeség néha félreállni, néha nem megszólalni, néha szégyellni a múltbéli viselkedésünket.

Nem. Ezek tesznek minket emberré. És ez az, amit soha nem szabad feladnunk senkiért és semmiért.

Az emberségünket.