chaotic thoughts

Nem véletlenül hasonlítják össze nagyon sokan az életet a hullámvasúttal.

Egyszer fent, egyszer lent.

Mindenkire más időközönként tör rá a legjegesebb magány, hogy aztán majd váratlanul újra a felhők fölé repítsen valami más. Vagy valaki más.

Valóban ezek a periódusok határoznának meg minket? Attól leszünk jobb vagy rosszabb emberek, hogy hogyan reagálunk az életünket váratlanul érő száznyolcvan fokos fordulatokra?

Nem hiszem.

Hibázni emberi dolog, senki nem tökéletes,  mindenkinek volt már pár ballépése eddig élete során. És még lesz is.

Neked is.

Csak gondold végig, Téged milyen események formáltak az évek alatt azzá, aki most vagy? Mi volt az az egy/kettő/sok eset, ami bár nem végződött pozitívan, mégsem bánod hogy megtörtént, mert rengeteget tanultál belőle?

Ez az, ami meghatároz minket. Ha képesek vagyunk belátni a tévedést, és arra törekszünk, hogy ilyen ne forduljon elő többet. Persze ehhez elengedhetetlen, hogy olyan emberek legyenek körülöttünk, akik még a ballépéseink ellenére sem fordítanak hátat. Akik nem ítélkeznek, pedig megvan a véleményük.

Ilyen embereket nagyon nehéz találni. Sőt, mivel Ők maguktól jönnek nekünk kell felismernünk, hogy a cukormázas barátság akkor is kitart-e, ha beüt a krach. Rohadt nehéz folyamat ez, de megéri. Nem csak azért, mert mindennél többet jelent, amikor van kivel összekapaszkodni, ha az a bizonyos hullámvasút épp lefelé száguld, hanem mert a világ legjobb érzése megosztani a szívünkben különleges helyet foglaló személyekkel a boldogságot, ami a felfelé tartó úton és magasban is átjátja az egész lényünket.

Neked van ilyen személy az életeben? Akivel meg tudod osztani az ülésed a hullámvasúton? Vagy ha most úgy érzed nincs is, régebben volt?

Mert lehet valakinek a világon legszélesebb a baráti köre, attól még lehet ugyan olyan magányos, mint aki senkinek nem tudja megosztani a bántanát vagy örömét.

Te érezted már úgy, hogy bár a barátaid melletted ülnek, mégsem vagy velük? Vagy hogy tudod, hogy a híváslistádon szereplő első pár emberből akárkit felhívhatsz az éjszaka közepén is, mégis inkább álmatlanul rúgod le magadról a takarót, és csak azt érzed, hogy nem találod a helyed?

A kétségbeeséstől egyre gyorsabban kapálózol, és hiába tudsz úszni, egyszerűen összecsapnak a fejed fölött a hullámok és elsüllyedsz a mélyben.

Van hol élnünk, előttünk az élet, jobb esetben tele vagyunk álmokkal és tervekkel, vannak barátaink, akik még akkor sem hagytak magunkra, amikor megérdemeltük volna. Most mégis mi ez az üresség, amit érzünk?

Biztos az időjárás miatt van. Nem túl motiváló májusban kabátban és a legnagyobb sálunkban kerülgetni a tócsákat (az amúgy féléves, de már inkább hasonlít egy lyukas zoknira, mint aszfaltra) járdán, miközben a széllel is meg kell vívni egy kisebb háborút, hogy ne csavarja ki a kezünkből az ernyőt.

Mégis hálás vagyok, mert ebben a cudar időben a város utcáit céltalanul szelve a fülemben dübörgő zenére egyre szélesebb mosoly kúszott az arcomra, ahogy felismertem, mi is történik.

Őszintén, nem reméltem, hogy ugyan ott fogom megtalálni önmagam, ahol évekkel ezelőtt is. Kisebb koromban azzal „bíztatták” egymást az engem körülvevő idős, okos, tapasztalt, felnőtt emberek, hogy majd kinövöm ezt a korszakomat, és olyan leszek, mint a többi ember. Normális.

Nem mondom, nem esett jól. Sőt, elég mélyre is ástam ezt az én énem, aztán persze nem értettem, hogy miért éreztem magam ennyire elhagyatottnak. Miért éreztem azt a fullasztó gombócot a torkomban minden pillanatban, amikor nem tudtam mitévő legyek. Sok időnek kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy lehet tényleg nem vagyok normális. Hatalmas megkönnyebülés volt ezzel szembesülni.

Nem kell szégyellnem a zenei ízlésem, nem kell szégyellnem az öltözködésem, a kedvenc ételeim, mert nekem ezt dobta a gép. Ez vagyok én.

És aki tényleg a barátom, akinek tényleg fontos vagyok, az nem ezek alapján fog megítélni. Nem az ilyen jellemzők miatt lesz valakiből barát. Hanem ha képes elfogadni a másik személy egyéniségét és támogatni őt a terveiben.

De nem is ide szerettem volna kilyukadni, csak elkalandoztak a gondolataim.

Ha nem találod a helyed, az azért van, mert nem találod önmagad. Mert nem ismered önmagad. Ha nem tudod merre indulj a keresésben, csak kezdd a zenével, a többi jönni fog magától. Lehet nem rögtön és azonnal, de tudni fogod, ha megérkeztél.

Úgy érzed más vagy, mint a többiek?

Úgy érzed, nem vagy normális?

Tudod mi vagy akkor…?

Ember.