about the road

Miért olyan nehéz elengedi a ’már úgyis mindegy’ dolgokat?

Lehet csak én vagyok ezzel így (bár remélem nem), de nagyon sokat rágódom az élet nagy dolgain. Kinek mit mondtam, kivel mit tettem, lehet nem úgy kellett volna reagálnom, ahogy akkor és ott történt, talán ha máshogy közelítem meg az egészet nem lesz ilyen katasztrofális a végeredmény…. és társai. Ugye értitek, miről beszélek?

Ha lehetne egy szuperképességem, az időutazást választanám. Ha valami elromlik körülöttem, mindig magamat hibáztatom. Legyen az a sütő, a telefonom töltője, vagy a kapcsolatom egy másik emberrel, mindig én vagyok a hibás.

Legalább is sokáig ezt éreztem. Persze a legtöbb dolog elkerülhető lehetne, és valóban én tehetek róla, de könyörgöm, ahhoz, hogy két ember kapcsolata zátonyra fusson, nem csak egyvalakire van szükség.

Ketten kellünk minimum.

De rendben, megtörtént a baj és már túl vagyunk az önmarcangoláson is.

Mi lesz az elengedéssel? Arról soha nem ír senki és egy filmben sem láttam még használható praktikákat, hogy mit kell tenni, hogy valamin tovább lépjünk. Vagy valakin.

Elárulom, semmit.

A klisé „majd az idő megoldja” dumát dobjuk félre az első lendülettel. Oltári kamu. A pia és a csokizabálás sem megoldás hosszútávon. A barátainkat egy idő után untatni fogja a nyavalygás, így inkább elfojtjuk magunkban a szívünk lemélyén gyökerező fájdalmat.

A legjobb módszer a másik ember elfelejtésére, ha soha többet nem látjuk. Vége lett annak a valaminek, lezártuk, már a múltunk sötét része. Mégis ki a jóég akarja magát minden nap emlékeztetni, hogy valamit rettenetesen elcseszett az életében? Mégis hogy lehetne tovább lépni, és bizakodni a jövőben, ha a múltunk minden nap szembejön velünk?

Minden ember más és más. Ahogy az étkezésnél is vannak vegánok meg a húst is hússal evők, úgy az érzelmek világában sem vagyunk egyformák. Mindenki máshogy dolgozza fel a veszteséget, máshogy örül, ha sikerült elérnie egy rég óta kitűzött célt.

Megtalálni a számunkra megfelelő módszert az elengedésre az egyik legnehezebb folyamat. Ha nem találjuk az utat duplán fáj az egész, és úgy érezzük kevesek vagyunk.

Én is beláttam, hogy egyedül nem megy. Így a barátaimhoz fordultam, akikről azt hittem, nem értenék meg a problémám, felesleges púp lennék a hátukon. De rá kellett jönnöm, hogy Ők az én utam. A csodálatos, sziklából épült barátaim.